Pokoli múlt angyala beleolvasó

A nyár akkoriban már javában tombolt, az órákon nyitott ablakok mellett tanultak a diákok, és a ruhatárakból a lenge, hiányos öltözék is előkerült. Még a tanár sem volt rest együtt játszani a diákjaival egy-egy focimeccs erejéig, sőt még a tanulók haverjai is becsatlakozhattak, ha akartak.

Bob egy ilyen délutánon találkozott először Gabriellel. Egy műtéti leírásokat tartalmazó könyvet olvasgatott a pálya szélén lévő padok egyikén kucorogva. Nem is fi gyelt a játékra, egészen addig, amíg a focilabda telibe nem találta a térdét, és a könyve lecsúszott a combjáról a lábai közé. A hagyományos fekete-fehér bőrlabdát a kezébe vette, és felnézett az éppen feléje kocogó srácra, akiről egyetlen dolog jutott eszébe: latte. Haja presszófekete volt, de amikor a napra ért, mintha egy csepp tejet is belekevertek volna. Bőre akár a kávés tej, tökéletesen barnult, mint egy latin szeretőé. Verítéktől csillogó bőre alatt délcegen feszültek az izmai. A mellkasán sötét vonalak cikáztak, melyek egy haragos, vicsorgó sárkány pofáját formálták a mellizmán, s nyúlánk, pikkelyes teste a karján kígyóként tekeredett le egészen a csuklójáig.

A srác ott állt előtte a labdájára várva, aranyló barna szeme úgy csillogott, mint a fahéjpor a latte habjának tetején, és Bob hiába próbálta rávenni magát arra, hogy elforduljon, nem tudott. Egy hirtelen ötlettől vezérelve, hogy ne hozza magát még kínosabb helyzetbe, felpattant, és kezet nyújtott a lélegzetelállító jövevénynek.

– Bob Seyon – mutatkozott be fennhangon, mint egy mutáló kölyök. Azonnal fülig pirult, amit nem tudott mivel elrejteni a félszeg mosolyán kívül.

– Gabriel Artmenson – fogott vele kezet a srác. Bob lábai beleremegtek az érintésébe, még levegőt is elfelejtett venni. – Visszakaphatnám a labdámat?

Ahogy a kérdés tudatosult benne, zavartan a labda után kapott, és Gabriel tetoválását célba véve nekidobta. Az levette, dekázott kettőt, majd a talpa alatt megtartotta a labdát, és ezzel egyidejűleg le is hajolt a könyvért. Bob az ajkába harapott. Egy pillanat alatt kiverte a víz, mert nem tudta, hogy az efféle kocka dolgok hogyan érintik majd a srácot.

– Orvosi egyetemre készülsz? – Alaposan szemügyre vette a könyvet, és annak tartalomjegyzékét is átfutotta. – Izgalmas lehet – mosolyodott el elismerően. – Sok sikert hozzá! 

Azzal visszanyújtotta a könyvet, amit Bob önkívületben vett el tőle. Gabriel megfordult, és egy erős rúgással visszaküldte a csapattársának a labdát, majd el is kocogott utána. Bob lassan visszaereszkedett a padra, és onnantól kezdve ki sem nyitotta a könyvet, csak Gabrielt nézte.

A nyári szünet alatt végig utána epekedett. A nevén kívül mást nem tudott róla, mindössze egyszer látta, de semmi egyébre nem bírt gondolni. A napjai azzal teltek, hogy a szobájában álmodozott, és az érzéseiről beszélgetett a nővérével. 

Egyik reggel éppen ezzel az érzéssel küzdött, amikor a szülei felhívták Wendyt. A nővére kihangosította a mobilt, miközben főzött, ő pedig az ajtónál megbújva hallgatózott. Egyetlen szófoszlány sem hangzott el, ami őt érintette volna. A szülei nem kérdezték, hogy van, hogy halad a tanulmányaival, de még azt sem, hogy él-e még. Ez a szomorúság mérgező felhőként borult rá. Elkeseredésében úgy döntött, hogy ellátogat a sporttelepre, hogy legalább a figyelmét elterelje a gyötrő gondolatairól. Szerette nézni a kosarasokat, a teniszezőket, de a kedvencei a bmx-esek voltak. Aznap éppen ideális idő volt, a nagy melegben ugyanis sok felső lekerült az impozáns testekről. Ám hiába élt a régi szokásainak, Gabrielt egyik valós kép sem tudta felülmúlni. Hamar eluralkodott rajta a csalódottság. Nagy kísértést érzett, hogy hazamenjen, és ott begubódzva pityeregjen egy nem neki való ital társaságában.

– Hé, srác!

Bob összerezzent a háta mögül hallatszó kurjantásra, aztán megfordult. Egy fiút látott hófehér V nyakú pólóban, ahogy felé fut, és amint felismerte benne Gabrielt, a szíve csordultig megtelt örömmel. Alig tudott uralkodni magán, a mosolyát le sem lehetett volna kaparni az arcáról.

– Áh, Bob, szia – zihálta Gabriel, mint aki körbe futotta az egész telepet. – Kell még valaki a meccshez, beszállnál?

Bob gondolatban pezsgőt bontott, és ujjongott, mert Gabriel Artmenson megjegyezte a nevét.

– Hogyne! Örömmel!

Gabriel fél fejjel volt magasabb nála, vállai, karjai izmosak, tartása egyenes, büszke. Minden porcikája remegett érte, de Bob tudta, féket kell tennie a szívére. A legnagyobb rémálma az volt, hogy egy ilyen szívdöglesztő fiú heteroszexuális legyen. A csend egyre zavaróbbá vált közöttük, így Bob találomra előhúzott egy kérdést a több száz közül, ami feltorlódott benne a magányos hetek alatt.

– Melyik iskolába jársz? – Remegő gyomorral várta a választ, és hálát adott az égnek, hogy ezúttal sikerült normális hangnemet megütnie.

– A tacomai gimibe iratkoztam át. Ha jól tudom, osztálytársak leszünk a következő évtől. 

Bob az egész meccset boldogságtól remegve játszotta le. Gabriel több passzából is gólt lőtt, ami abba a hitbe ringatta őt, hogy nagyon is jó csapatot alkotnak együtt. Összeütötték a tenyerüket minden siker után, és már ez is olyan szintű motivációt jelentett neki, amihez hasonló még sosem járta át. Az öröméhez ugyanakkor féltékenység is társult, hiszen nem ő volt az egyetlen, akivel ezt csinálta, és akire rámosolygott. 

A meccset a nyári zivatar szakította félbe. Mindenki haza indult vagy a többiekkel inni, enni valamit. Bob már a nyelvén formálta a meghívást, s már össze is szedte a bátorságát ahhoz, hogy Gabriel elé álljon, és meginvitálja, de az búcsút intett neki, és az egyik kisebb csoporthoz csatlakozott. Bob ott maradt a pályán addig, míg Gabriel alakja el nem tűnt a szeme előtt, s csak azután indult el ő is, hogy az eső az arcán lefolyva tökéletes álcába burkolta a könnyeit.