Semmelweis – Filmkritika

1847. Bécsben kezdődik az a magyar életrajzi film, amely Semmelweis Ignác nagy felfedezését dolgozza fel. Páratlan dramaturgiai alkotás, egyszerre megrázó és kielégítő film. Megnézése után egy pillanatig sem csodálkozhatunk, hogy megnyerte a legjobb filmnek járó díjat a torontói EU filmfesztiválon.  

Koltai Lajos rendezte ezt a remekművet Maruszki Balázs forgatókönyvéből. Kettejüknek jár a legnagyobb elismerés. A filmben felvezetett bonyodalom és egyre növekvő feszültség hatására a néző katarzisok sorát élheti meg. Ez persze a dramaturgért felelős Goda Kriszta érdeme is; és nem maradhat le a két főszereplőt alakító színész sem. Vecsei H. Miklós hihetetlenül alakította Semmelweis Ignác lelkiismeretes és törekvő karakterét. Nagy Katicára mintha rászabták volna a húgáért bármire kész Emma Hoffmann szerepét, mindeközben mégis erős, odaadó támasza és "jobb keze" volt Semmelweisnek. Zseniális párost alkottak.

A film egyedisége, hogy szinte minden szálat elvarr; nincsen benne olyan felesleges jelenet, amelynek ne lenne szerepe a történet alakításában. Még arra is kitértek a készítők, hogy Semmelweis és Hoffmann románcának alakulásában fontos szerepet jelentett a nő illata. Emma az egyik ápolótársával megosztja a levendula szappanját. 

Hoffmann és Semmelweis romantikus kapcsolata igazán jól bontakozik ki a fő történetszál mellett. Azután, hogy Semmelweis rájött a hullaméreg okozta kárra, összefut az egyik haragosával, aki böllér lévén egy fél disznó cipeléséből ront az orvosra. A sebeivel – hogy el ne fertőződjön – Ignác Emmát keresi fel, hogy az ellássa. Persze korábban is vannak jelek, hogy a két szereplő között tökéletesen működik a kémia.

Kiemelek egy kulcsmozzanatot a filmből, amely igazi katartikus élményt nyújtott. Abban a jelenetben, ahol Ignác a legjobb barátját boncolja, Emma segítségével rájön, hogy a hullákból ő juttatta a szülő nőkbe a kórokozókat. Bár tudatlansága miatt, mégis emberek vesztét okozta.

"– Mi vihette be?

– Vagy ki vihette… " – Ez a párbeszéd hangzik el a boncasztal mellett, miközben Ignác véres kezében tartja a szikét.

A korrajz és a nyelvezet is hiteles volt, amikor az igazgató rászól az orvosokra, hogy "az ő kórházában úgy civódnak, mint a kocsisok". Továbbá a magyarok és osztrákok közötti feszültség, a magyarok lenézése is megjelent.

A film elkészülte mögött álló zsenialitás és szakértelem kétségtelen, azonban mégis akadnak megkérdőjelezhető mozzanatok. Kollár sorsa például; az utolsó jelenetben, amelyben kiviharzott a teremből senki nem rohant utána a "szigorú felelősségre vonás" ellenére. Illetve ama a színésznő alakítása, aki egy sötéthajú, lázas és haldokló beteget alakított. Tudjuk, hogy a magas láz izomgyengeséggel, kábasággal jár; ennek ellenére a nő hevesen ragadta meg az igazgató karját vizitkor, szemlátomást erősen szorított és a hangja is határozott volt, amikor az életéért könyörgött. Egy haldoklótól gyengébb fellépést vár az ember. Továbbá a filmben említett statisztikák nem voltak hitelesek ahhoz mérten, ahány halálesetet bemutattak a vásznon. Ez azonban ráfogható a szubjektív látásmód szemléltetésére is, hiszen ez egy életrajzi film, és a néző csak akkor érzi a főhősre nehezedő nyomást, ha tanúja annak, amit ő megél. Semmelweis jobban szem előtt tartotta azokat, akik meghaltak, mint azokat, akik túlélték, így ezzel a fogással elérték a célt.