Fénypont beleolvasó

Anyukám mindig azt mondta, hogy a boldogság fénye bárkire ráragyoghat, de így, tizenhét évesen nehéz elképzelni ezt, főleg, ha az ember elveszítette a fényt.

New Yorkban születtem. Szokványos életem volt; kijártam az óvodát és az iskolát is elkezdtem Brooklynban. Egyszer, egy keddi napon, anya úgy döntött, hogy meglátogatjuk apát a munkahelyén. Az iskolából kikért erre a napra. Örültem neki, hiszen ilyen még nem adódott, s jó volt szabadulni az iskolám nyomasztó könyv- és krétaillatától, a szigorú tekintetű tanároktól, akiknek mindig csak a tananyag járt a fejükben.

Taxival indultunk el. A nagy forgalom miatt több mint egy órába telt, mire elértük a Manhattan déli részét és láthatóvá vált számunkra édesapám munkahelye. Az a két égigérő torony mindig lenyűgözött. Az első munkanapjából hazaérve apa, azt mesélte, hogy 104 emeletes, s ő a déli épületben kapott irodát, a felső szintek egyikén.

Amikor a taxisofőr megállt a piros lámpánál, még mindig ámulva figyeltem az üvegablakoktól csillogó épületet. Aztán árnyék vetült rá. Nem is vettem észre, hogy mi történt valójában, csak amikor a déli toronyból kitörő füstfelleg már szürkére festette az eget. A sofőr levegőért kapott, s bent is tartotta, akárcsak én. Anyám csendben figyelt. Por, faldarabok és emberi testnek látszó valamik zuhantak a ropogva töredező ablaktáblák mentén. A szívem hirtelen úgy rázendített, mintha korábban elfelejtett volna dobogni…

Apa azt mondta, a déli toronyban kapott új irodát. Az utcán menekülő embereket figyeltem, hátha apát is meglátom köztük. Sokan kiabáltak, mások sokktól megbénulva, szinte tipegve igyekeztek minél messzebbre kerülni a gomolygó, lassan feketévé váló füsttől. Nem tudom, mennyi idő telhetett el; az égen, fekete fémmadárként suhant át egy repülőgép, s csapódott a World Trade Center északi tornyába. Nem mertem mozdulni, némán figyeltem, ahogy a két toronyból egyszerre csaptak fel a lángok. Akkor úgy láttam, mintha az égboltot is felgyújtották volna.

Harmadikos voltam, kilenc éves. Anyám bánatát az alkoholba próbálta fojtani. Délutánonként, amikor hazaértem az iskolából, a konyhaasztal végében ült és azt a családi fotót nézegette, amin apa, én és ő voltunk. Egy hónappal apa halála előtt készült a kép; a Coney Island-i vidámpark óriáskereke előtt álltunk, mosolyogva. Délutánonként, még éjjelenként is újraéltem azokat a pillanatokat, amiket anyával átvészeltünk a terrortámadás után. Eközben az iskolában a jegyeim folyamatosan romlottak, és bár anyukámat behívták a szülői értekezletekre és a fogadóórákra, ő nem ment el egyszer sem. A mély depressziója rám is kihatott.

Elérkezett a tízedik születésnapom , és anyukám még mindig letargiában volt. Ez volt az első születésnapom, amikor senki sem köszöntött fel. Mintha megszűntem volna létezni. Még a téli hideg után beköszöntött napsütéses tavasz sem tudott vigasztalni akkor, csak annyit tehettem, hogy megsimogattam a kiskutyámat, majd átöleltem a nyakát és úgy sírtam ki a bánatom. A nagyszüleim még születésem előtt elhunytak. Számomra csak apa és anya volt, akikre számíthattam, de az ikertornyok és apám pusztulása után csak anya, és Lizyke, a kiskutyám maradt.

Az iskolába sokkos állapotban jártam be, szinte megnémultam, még a tanárok is nehezen és ritkán bírtak szóra. Pszichológushoz kellett járnom, de semmit sem segített. Magamra maradtam a gondolataimmal.

Egy alkalommal, amikor szűrővizsgálatra mentünk és én panaszkodtam a dokinak, hogy homályosan látok, megvizsgáltak, majd közölték velem, hogy szürke hályog keletkezett mindkét szememen. Szörnyű érzés volt... A látásom gyorsan romlott, s a tudat, hogy meg fogok vakulni, és hogy a hályog gyorsabban fejlődik, mint kellene, rémisztő volt. Anyának nem mondtam meg, de miután a szemem kékből szürkévé vált, ő is észrevette, hogy baj van. Ekkor leszokott az ivásról, de már semmi nem segített. Egy évvel később teljesen megvakultam. Az orvosok közölték anyámmal, hogy létezik olyan hályog eltávolító műtét, ami segíthet rajtam, de ennek oly magas volt az ára, hogy anyukám teljes fizetését összeadnánk, tíz év alatt sem gyűlne össze az a pénz, ami elég lenne a műtétre. Anyukám sírva jött haza, amikor ezt megtudta.

Már járni sem tudtam. Ha felkeltem, anyám attól tartott, hogy nekimegyek valaminek, vagy felbukom valamiben, amitől aztán még súlyosabbá válhat az állapotom. Én próbáltam vigasztalni, de hiába.

Amikor teljesen megvakultam, tizenegy éves voltam. Már hat éve így élek. Öt év alatt tanultam meg újra járni. Eleinte mozdulni sem mertem, huzamosabb idejű ácsorgástól pedig elszédültem, de most már képes vagyok majdnem ugyanúgy sétálni, mint mikor láttam.

Sokszor gondolkodom azon, vajon miért kellett elveszítenem a szemem világát? Hiányoznak a formák és a színek. A naplemente, a telihold, és az erdők látványa, amit úgy élveztem, valahányszor a szüleimmel kiszabadultunk a kőrengetegből. Kár, hogy már csak emlékek ezek, és idővel a képek egyre jobban kifakulnak, a színek is eltűnnek. Fekete-fehér és szépia látvány tárul elém, mikor anyukám arcára, és az ablak előtti fákra gondolok.