Az elveszett fivér – Eredet beleolvasó

Sült szelídgesztenye illata lengte be a szobát. 

Kínzó fájdalom hasított Mike fejébe. Úgy érezte lebeg, a környezete késleltetett képként forgott körülötte. Egy sötéthajú férfi ült az ágya mellett, arcát a tenyerébe temette, de mintha csak megérezte volna a figyelmét, felnézett. Vízszintes pupillája ugyanúgy ismeretlen volt Mike-nak, mint az illata. El kell tűnnie innen. 

Megpróbált felülni, de a szédülés lelassította, a mellkasán megjelenő kéz pedig visszatartotta. 

– Pihenned kell még, Mike – suttogta a férfi. 

Az idegen érintése nyomán feszültség robbant Mike bőre alá, olyan, mintha nyák tapadt volna rá; undorodott tőle. Ösztönösen az oldalához kapott. A férfi meghátrált, és a Mike kezében tartott hófehér kést figyelte, amire ő is rápillantott. Valamit a nyelébe véstek – talán az ő nevét, de nem ismerte fel a szimbólumokat. Az ágyon állt, a lábai remegtek; olyan látványt nyújtottak, ami láttán nyelnie kellett. A rózsaszín bőr úgy feszült az izmaira, mintha rájuk olvadt volna. 

– Feküdj vissza, kérlek – mondta halkan a férfi. 

– Irie vass? – morogta. 

Az idegen szeme elkerekedett. Egy pillanatig zavartan méregette őt, aztán lehajtotta az állát, úgy válaszolt: 

– Taylor Mackenzie a nevem. Érted még, amit mondok? 

Mike lesütötte a szemét. Értette a szavakat, de az emlékei kongtak az ürességtől. Lassan bólintott, ami megkönnyebbült sóhajt váltott ki Taylorből, ám ettől a reakciótól Mike csak még kevésbé tartotta megbízhatónak. A szelídgesztenye illat megnyugtatta ugyan, de volt valami benne, ami támadásra ösztönözte. Talán az, hogy eltitkolt valamit… 

– És emlékszel még valamire magadról? – kérdezte Taylor. 

Mike lázasan kutatott a nem létező emlékeiben. Minden üres volt, sötét, mintha egy ismeretlen szobában vakon tapogatózna. Nemet intett Taylornek. 

– Jaj istenkém… – Visszaroskadt a székre. 

Taylor szánakozva nézte Mike-ot, aki erre halk morgásba kezdett. Gyűlölte ezt a tekintetet. Nem értette, ki ez a férfi, és hogy ő mit keres itt. Netalán ez a Primusz égette meg a lábait? Lassan vált nyilvánvalóvá a számára, mit is jelent ez a kifejezés. Ösztönösen felismerte – már tudta, mivel áll szemben, a fenyegetés érzése még nyilvánvalóbbá vált. Marokra fogta a kését, készen a támadásra. 

– Segítek, hogy emlékezz – nyújtotta ki felé a kezét Taylor, ami kizökkentette. A szavak rábírták, hogy meghallgassa. A férfi előhúzott egy apró eszközt, ami láttán Mike egyre feszültebbé vált. Érezte, hogy tart attól a dologtól, de az okára nem emlékezett. – Szólok előre, hogy ettől mindig kiborulsz, de talán visszahozza az emlékeidet. 

Mike kérdőn félrebillentette a fejét. Taylor megnyomta a tárgyon lévő gombot. Egyetlen szikra után apró láng gyúlt Mike előtt. 

Úgy érezte, az egész szoba tűzbe borul, a lábai égni kezdtek. Koromfekete bundája a vörös halál martalékává lett; az erdőben visszhangot verő sikolyok a szenesedő fák között haltak el. A gomolygó füstben egyetlen alak formálódott ki előtte. Az ordítása velőtrázó volt, a teste párologni látszott, de a hólyagos bőrén táncoló lángok ottmarasztalták. Ugrált, mint egy eleven fáklya, majd elnyelte a füst, és az ő hangját is magába zárta a haldokló erdő. A tűz cserkélő ragadozóként közeledett Mike felé, de nem tudott mozdulni. Az egész testét egy óriási rönk szegezte a földre. 

Mike reszketve kuporgott a sarokban, távol az öngyújtótól és Taylortől. Már emlékezett. Az erdőtűz az egész családját kiirtotta, egyedül ő élte túl. 

Ő volt az utolsó Wolf-klánbéli.